Álarc mögött

„Kilencedik osztályban egy mondatot nem tudtam leírni, a fogalmazásaimat is másokkal írattam” – meséli Magyar Sándor, akivel azóta nagyot fordult a világ, hiszen írói babérokra tört, tavaly ősszel pedig újságírónak kezdett tanulni.

Egyetlen hobbija, kedvenc elfoglaltsága az írás a 22 éves Sándornak, akitől jónéhány évvel ezelőtt még egészen távol állt ez a tevékenység. „Egy alkalommal a nyári vakációról kellett írni, mindenki a szokásos sablonokkal jött, de én fogtam magam, és teljesen kifordítottam a feladatot. Egy árvaházból az új családjához utazó gyerek történetét írtam meg, mint vakáció. A tanár nem hitte el, hogy én írtam, hetekig egzecíroztatott, szinte minden órán fogalmazásokat íratott velem, míg egy nap megbékélt.

Azóta több oldalnyi kézirat készült, főképp novella, regénytöredékek, de eddig nem próbálta őket publikálni. „ Valaki kell, hogy rugdosson. Lusta vagyok.” – magyarázza az írópalánta. „Nem karriert akarok csinálni. Engem ez megnyugtat. Író szerettem volna lenni, de az íróiskola túl költséges lett volna, így a legközelebbi dolog, az újságírás jött képbe.” – emlékezik vissza Sándor arra, hogyan került a Minerva padjába, ahol jelenleg is OKJ-s újságíró képzésen vesz részt, de csak az a rész tetszik neki a iskolából, ami az íráshoz kötődik.

Azonban hiába az írás szeretete, a fiú mégsem egészen így tervezte az idei tanévet: „Igazából külföldön dolgoznék egy vidámparkban, de ellopták az összespórolt pénzemet, és most itt vagyok. De az iskola időnyerésnek is jó, hisz a jövő elég bizonytalan” Azt azonban tudja, hogy legszívesebben Kaposváron, vagy egy nyugodt angliai kisvárosban élne. „Budapest nekem az árnyékot jelenti. Kisebb koromban lejártunk a negyszüleimhez Kaposvárra, akkor nem volt nagy szám, de visszagondolva már nagyra értékelem ezeket az alkalmakat.”

Sándor teljesen természetesen mesél gyermekkorának zordabb fejezeteiről, és saját lelki világáról, amely szorosan összefügg azzal, ami kikerül a keze alól. Műveire nagy hatással van gyerekkora, és a szüleivel való kapcsolata. Főleg édesapjával, akitől ma már teljesen elhidegült. „Volt annak idején egy kutyánk. Ő lett az egyik példaképem. Azok a tulajdonságai tették naggyá a szememben, melyek apámban nem voltak meg. Ő igazi férfi volt.  A karaktereim általában nem túl vidámak. Jellemzőik szélsőségesek.”

Hagyományos értelemben vett példaképei nincsenek: „Ilyet nem találtam, úgy vagyok vele, hogy előbb, vagy utóbb úgyis találsz hibát valakiben, így csalódást kelt. Akikre támaszkodnék, azokról végül mindig kiderül, hogy nem lehet.” Ennek ellenére szeret emberek között lenni, velük foglalkozni, főképp azzal, aki számára szimpatikus. Jellemzően ő választja ki a barátait. Azt is őszintén megosztja, hogy a mindennapokban mutatott személyisége, csupán egy alkalmi „öltözék”: „A humoros énem valójában csak a felszín. Belül egy sokat elmélkedő, merengő valaki vagyok. Ezt azonban rendszerint otthon hagyom, mikor másokkal vagyok a vicces arcomat látják. Szerintem mind álarcot hordunk.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.