Que Vadis*

A szitu:

Most, hogy az egész városban leálltak az egyszeri népek limuzinjai, s még a külső kerületek fegyencjáratai sem közlekednek, az átlag halandónak igencsak nehéz dolog lett az A-ból B-be való eljutás. Egyesek kénytelen voltak a drótszamarat elővenni és kemény lábmunkával pusztítani a kilométereket.

Én azonban valami sokkal bevállalósabb megoldáshoz folyamodtam. Autóstoppal kívántam eljutni Káposztásmegyerről Pesthidegkútra. Nem azért mert olyan hú de kemény gyerek voltam, hanem mert biciklizni nem tudok és ha az ember gyermeke punk együttest alapít, akkor érdemes megjelenni a próbákon vagy megjárja.

Káposztásmegyer (13:30):

Elérkezett az idő, hogy megküzdjek az elemekkel és kiállván a járdaszélére megírjam a kis táblámat, amin jelezhetem honfitársaimnak, hogy nekem bizony céljaim vannak a járda mellett álldogálással. Hidegebb van, mint egy kripta mélyén az ég pedig olyan színű, mint a Kádár kaptár a hátam mögött minek ajtajára valaki felfirkantotta az örök érvényű fenyegetést (ami higgye el mindenki, elkél ezen a környéken): Ide ne húgyálj!

Az alkoholos filctollnak hála sikerül felírni a célirányt és a hüvelykujjamat a levegő felé bökve (sugározz fel Scotty!) máris sikerül egy fehér behemót figyelmét felkelteni. Pedig már kezdem megszokni az illusztris környezetet. Ideiglenes társam újpestig hajlandó elvinni, s igencsak beszédes és segítőkész. Elmondása szerint többször is megállt, és dudálással jelezte a megállóban a végzetet váró utasoknak, hogy hajlandó felvenni őket. Ám azok csak bambán vártak tovább. Nem kérdezek sokat, a fekete bajszos beszél helyettem is, és mire célhoz érek még azt is megtudom, hogy annak idején a taxis blokád alatt is szolgálta Budapest lakóit.

Újpest (13:45):

Villamos sínek, kopasz fák és grafittik! Na meg persze némi mocskos hómaradvány a döglött zöld fűszálak között. Ezek jellemzik leginkább a második állomást. Beállok egy ronda villanyoszlop mellé, és onnan támadok a gyanútlan autósokra, akik nem nagyon akarnak sanyarú helyzetemről tudomást venni. Úgy látszik a tőlem pár méternyire lévő Obi sokkal jobban felkeltette az érdeklődésüket. Körülbelül tíz perc álldogálás után érkezik a következő jótét lélek egy személy autóban. „Öröm bódotta!”

Sajnos ő sem Pesthidegkútra megy, de azért nem csüggedek, jutunk, ameddig jutunk. Útközben egy történetet oszt meg velem a buszsávot használó pórul járt autósról, akivel azért egy kicsit szimpatizálunk már csak a mihez tartás végett is.

Angyalföld (14:20):

Érzékeny búcsút veszünk egymástól és még egy ajánlatot is kapok! Másfél óra múlva jön visszafelé, s ha még itt dekkolnék, akkor szívesen segít rajtam. Melegség járja át szívemet, és ettől eszembe jut, hogy milyen rohadt hideg van. Kanyarintok egy hívást a havernak, hogy van e nála megfelelő kábel ehhez a rohadt gitárhoz, amit a hátamon cigölök. Tudom erről nem szóltam, de ebben a kellemes hűvösben megfagyott pár agysejtem!

Elfoglalom szokásos helyemet. Elszántan szorongatom Pesthidegkút táblámat, eme valamivel már szebb épületek között és remélem a legjobbakat. Ám minden erőfeszítés hiába. Úgy döntök lecserélem a Pesthidegkút táblát egy Buda feliratúra, hátha az több szimpátiát kelt.

Hamarosan sikerül átnyergelni egy másik érzőszívhez, aki elmondása szerint senki mást nem vett még fel, mert hát ciki a buszmegállóban megállni és válogatni a rossz sorsúak között. Jó tanácsként azonban felvetette, hogy nem árt integetni, ha stoppolni vágyunk.

Budagyöngye (15:10):

Eme segítőkész lélek egyáltalán nem óhajtott beszélgetni és kérte, hogy ne írjak róla semmit. Kedves idegen! Azért én mégis megemlítelek, s köszönöm a fuvart!

Máraremetei elágazás (15:30):

Újfent csontig hatol a fagy, amint kiteszem az álldogálástól megfáradt virgácsaimat. Fel is telefonozom az arcokat, hogy csináljanak nekem kakaót az érkezésem tiszteletére. Körbe nézve, erre felé csak fákat lehet látni, hiszen ez a hely a Hűvösvölgy határában található. Most már bátran lobogtathatom Pesthidegkút táblámat. Érzem a cél közel van!

Fekete járgány lett a következő ideiglenes hintóm, és a benne ülő arc igen komolyan tolja. Ott segít, ahol tud, s nem egy stoppos foglalta már imába a nevét. Érdemeinek tudatában is van, s rezzenéstelen arccal közli, hogy csak annyit szoktak mondani: „Egyre kevesebb az ilyen ember”. Kapok egy kis bibliaórát is, de nem nagyon bánom, elvégre eme úriember célhoz fog juttatni. Így igyekszem nem röhögni, amikor közli, hogy a biblia megjövendölte az emberi elhidegülést, sőt maga Jézus és Pál apostol is „konkrétan” elmondta az utóbbi, pedig leírta. Hát ha Jézus mondta akkor az csak igaz lehet!

Az érkezés pillanatában eszembe jut, hogy ez a kis túra két és félórába került. Ennek a napnak is volt valami értelme. Első kézből tapasztaltam, hogy a budapesti autósok hajlandóak segédkezni az embernek.

Szóval gyerekek, ha megint lenne BKV sztrájk, akkor nyugodtan tessék elszántan hadonászni, valaki előbb-útóbb megfog szánni minket és felvesz a szekerére. Addig is respect mindenkinek, engem várnak kakaós punkok!

*(latin, jelentése:Hová mégy?)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.