2009.11.19. 13:13
Gál Krisztián - Büfé
Minervápdéjt, bírod?!
Kedd, 07:00 óra. Írtozatos hangon kelt az ébresztő, tudatva, hogy ma is kéne valamit kezdenem magammal. Feladatát végrehajtotta, ezt gombnyomással nyugtázom. A szokásos 4 virslis, kecsöpös-mustáros reggeli közben összegzem a mai napot. Minerva, suttogom halkan, mintha nem hinném el, hogy iskolába hív a kötelesség. Beküldöm az utolsó virslit is, hiszen a reggeli a legfontosabb, ugye. Ekkor még nem sejtem, milyen igaz is ez a röhejes közhely. Izületvédő a szájban, füzet a táskában, telefon, óra, pénztárca, checklist complete.
Nem sokkal később már a buszon küzdök az állóhelyért sorstársaimmal, mindenki a saját „Minervájába” tart bizonyosan. Ferenc körút, villamosmegálló. 10 perc múlva ismét újságíró leszek. Zakatol a Combino, az ablakon kitekintve a távolban feltűnik egy CBA sziluettje, s szemeim előtt máris édességek tömkelege, némi alkohol, s különféle étkek bírkoznak egymással, h kit egyek, igyak meg elsőként, nopersze csak gondolatban. Mire elhesegetem a őket, már bent is vagyok az iskolában. Sokan hívják így, nekem más kép ugrik be az iskola szó hallatán.
Megkezdem szokásos iskolai körutazásom, hogy ráleljek az osztályomra. Jó napom van, másodszori próbálkozásra ismerős arcok tűnnek fel, jöhet az „elnézést, tanár nő”, s már pakolom is ki a füzetem az egyik hátsó padra. Hirtelen hiányérzetem támad. Összehúzom szemöldököm, s magamba folytva a dühöt a plafonra nézek. Belenézek a táskába, hogy megerősítsem magamnak: igen, te idóta, otthon hagytad a kaját. Az a rohadt checklist... Érdekes a biológia, összefut a nyál a számban, miközben vagy 15 km-re pihennek a szendvicseim a konyha asztalon. Sebaj, kemény vagyok, mit nekem pár óra étel nélkül... Afrikára gondolok, ott jóval komolyabb a nélkülözés. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli a gyomrom, nyugtalan korgással jelzi, h ő márpedig igényt tart a szendvicsekre. Ekkor félúton vagyunk az órával, s nekem már belső válságstábot kell felállítanom a helyzet megoldására:
szünetben irány büfé, mormogom, s picit előredőlve vegetálok a maradék időben.
A Minerva nem csak hogy nem úgy néz ki, mint egy iskola, de nem is szeretne az lenni. Oktatási központ. Talán a jezsuitákat nem akarják zavarni, de csengő sincs. Jelzés azonban
van, mégpedig a legbátrabb diák (oktatott??) személyében. Beordítja, h „szünet van”, s már indulok is az ördögi tervvel, miszerint felvásárlom a fél büfét. Körülnézek, nem hiszek a szememnek. A mai napon már másodszorra, de a legzavaróbb, hogy ugyanabban a témában. NINCS büfé. Jezsuita pénzgyüjtő viszont van, jó étvágyat hozzá... Forog velem a világ, mindjárt óra van, én meg éhen maradok. A CBA marha messze van, más közértre nem is figyeltem, gondolataimat csokik, sör, s mikrós pizza töltötte be akkoriban. Visszaülök a padba, 1:20 perc, ennyi egy óra. Elgondolkodom. Egy templomban ülök, újságírónak tanulok, 80perces órák végén semmi csengő, ráadásul mindössze 6 terem van a szinten, abból is csak a mienk foglalt ebben a pillanatban. Mit vártam mégis? Kimegyek, s egy hiperszupermarketeket porig alázó büfében fillérekért fogok grillcsirkét rendelni, mellé két redbullal, majd félmeztelen modellek kíséretében lehuppanok az ülőhelyemre? Osztom magamnak az észt, utólag könnyen lehet, ugye. Pillanatra feleszmélek, a tanár nő emelkedett hangon rászól a vihogó srácokra. „Szétültetlek”-- jut eszembe a reklám, majd visszazuhanok „büféhez”,
kicsit még emésztem magam. Nem hagy nyugodni a gondolat, h itt gyakorlatilag éhen is halhatunk. Zavar, roppantul zavar, de kezdem megérteni. Nem kell hozzá különösebb képzettség, hogy az ember rájöjjön, ide nem éri meg. Kiépítés, engedélyek, bürokrácia... nomeg lehet egy-két jezsuita infarktust is kapna, ha meglátná, hogy az ő szent helyén bizony 250ft a hotdog. Utóbbin elmosolyodom, mellettem ülő azt hiszi valamit beszedtem, mosolygok itt a semmibe. Fapofát vágok, majd ismét elmélyedek a kis témámban. Kevesen vagyunk itt igencsak, sokan maguknak hoznak szendvicset, vagy hoznának... Én is csak akkor hiányolom a büfét, mikor szóba kerül. Talán elköltenék pár ezret egy év alatt, ebből nem lesz 7es Bömöwös a tulajnak, márpedig a zsömléket valamivel hordani kell. Telik az idő, miközben rájövök, hogy a büfé hiánya ment meg az utolsó két órámról. Haza kell mennem, ez így tarthatatlan, erősítem magamban a hitet, hogy jól cselekszem. Egy jezsuita sem tudná jobban csinálni, gondolom, s már nevetnék, mikor egy hölgy felkiált: vége az órának!
Összepakolok, s fejet hajtva elhagyom az épületet, magamban köszönetet mondva a büfének, pontosabban annak a hiányának. A visszaúton szemeim ficánkolva fűrkészik az élelmiszerboltokat. Nem is kell sokat sétálnom a kijárattól, máris egy kis közértre figyelek fel, eddig kellett volna gyalogolnom a szünetben. Tovább haladok, a körúton található, amolyan kis bevásárló központ is elkerülte figyelmemet, tulaja nem is gondolná, hogy mostantól az ő üzlete lesz az én büfém, amennyiben a checklist „hibádzik”...
/Not to be continued/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Tomoruso 2009.11.19. 21:00:28
Gkrissz 2009.11.19. 23:21:22
üdv
Utolsó kommentek