Büfé vagy nem büfé?

Amikor először felmerült a kérdés, hogy miért nincs büfé a Minervában, én is felháborodással vegyes lelkesedéssel határoztam el magam, hogy ezért az ügyért igenis tenni kell valamit. Egy teljes napra, talán kettőre is megrengette piciny érzelmi világom, szinte annyira felzaklatott a tény. Mintha egy politikus szónoklatát hallottam volna, amely az ellenzéki párt hiányosságaira hívja fel a figyelmet, hogy felébressze bennem a tenni akarás vágyát. Ám azt tettem, amit ilyenkor tanácsos: aludtam rá egyet, aztán még egyet, s megvártam, míg szépen leülepszik a gondolat, s emészthetővé válik. A hirtelen felindulásból okozott tettek rendszerint katasztrófával végződnek, s csak hülyét csinál magából az ember. Mint amikor a tornatanár elmegy biztosítási ügynöknek, csak mert annyira tetszik neki a cég vezetőjének remekül, manipulálás eszközeként kiváló szónoklata, na meg a remekül kitalált feljebbjutási metodika.

Szóval átgondoltam az egészet, míg zaklatott kicsi lelkem ismét a szokásos cinikus állapotába került. Igen, tény, hogy a középiskolában volt büfé, és valóban odacsömörlött mindenki a szünetekben és lyukas órákban. Ráadásul a „büfés csaj”, Vera is szót értett a gimnazistákkal, hisz anyuka létére fiatalos, és tényleg nem néz ki 28-nál idősebbnek. Még ha gyakran nem is volt pénzem rá, akkor is ott kempeltem. Hiszen mindenki ott van, ott tudtam találkozni más évfolyambeli társaimmal. Dohányzó meg diákoknak nem volt, mégis csak középiskola, s a legtöbben még 18 alattiak.

Azonban hasonlítsuk össze a Zsigmondyt a Minervával; az előbbinek saját épülete van, míg az utóbbi csak béreli. A gimiben nem engedtek ki a sarki boltba mondván csak bagózni meg lógni mennénk ki, míg a Minervában mindenki szabadon jár-kel. Persze csak saját felelősségre. Hisz itt már tényleg nem anyuci kezét szorongatjuk, miközben a szoknyája mögé bújunk, amikor valami ügyet kell intézni. Jó, persze, Vera kávéjával nem hasonlítható össze az a fekete színű cukrozott lötty, ami az automatából csordogál a kicsi, műanyag poharakba, hogy aztán remegő kézzel tántorogjak ki a dohányzásra kijelölt helyre még egy szál nikotinrúd rendeltetésszerű elfogyasztását tervezve. Mindezt úgy, hogy közben ne öntsek ki egy cseppet sem, mert különben oda a márványpadló. Igazából sokkal jobban irritál, hogy azt az ajtót az udvarra nem lehet úgy kinyitni rendesen, ha eközben a kávénak nevezett izével is egyensúlyozol.

Ám a legfontosabb különbség a Zsigmondy és a Minerva között a létszám; Verának 300-400 embert kell etetnie. Tanárokat, diákokat, portás bácsit, takarító nénit. Igaz, ezeknek egy része nem potenciális vásárló, hisz nem mindenkinek van pénze. Nekem sincs, hisz olyan világban élünk, ahol senkinek sincs. Vagy van, de az másra kell. Még ha néha nem is lehet ellenállni a sajtos perec csábító integetésének.

De Verának még így is elég nagy a forgalma, már ha csak visszagondolok az ebédlőben keletkezett tömegre, ami várta azokat, akik túl későn érkeznek oda. Vagy arra, hogy az utolsó szünetekben rendszerint már csak a csokik maradnak meg.

Szóval, a Minervában nem vagyunk annyian, hogy bárki büfét akarjon indítani. A jezsuitákkal meg egyéb szervezetekkel együtt. Hiszen mégis csak üzlet, nem jópofizásképp csinál valaki büfét. Hanem mert pénzt akar vele keresni. Jártam kereskedelmi iskolába is, s maradtak még halvány ismereteim erről.

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy az osztály nagy része – tisztelet a kivételnek, ugyebár az ing és a tulaja – notórius lógó. Én sem vagyok kivétel, tudom, hiányoztam én is eleget. Tudom, hogy rendszeresebben kéne teljesítenem kötelességemet, hiszen ez a suli ingyen van. Mára már ez is nagy szó.

Már látom is magam előtt a káoszt, amit a büfé okozna. Igen, még több késés lenne az órákról, ami még több fejfájással jár nekünk, diákoknak és tanároknak is. Hisz nem olyan hosszúak a szünetek, hogy minden vásárlói igényt ki lehessen elégíteni. Kérdem én, megérdemeljük egyáltalán azt a büfét? Vagyok olyan önérzetes, hogy azt mondjam, nem. Jó lenne meg minden, de én sehogy sem láthatom megvalósíthatónak a dolgot. Addig is, marad a sarki bolt, az otthonról csomagolt szendvicsek, a reggeli utáni koplalás, a kajajegyek egy gyorsétterembe, s persze az automata nőági rokonainak szóbeli meggyalázása, amiért már megint csak a 20 forintosokat fogadja el.

Lovas Krisztina